A másik negyedik!

2019.05.05

Esszépályázatunk osztott negyedik helyezésének másik műve. Fogadják szeretettel:

Albert Júlia
Csíkszentdomokos

Miért vallom székelynek magam?

A székelyek őstörténetébe belepillantva jöttem rá, hogy nekünk, székelyeknek nem is volt könnyű dolgunk. A székelység mindig is rákényszerült arra, hogy mivoltját bizonygassa. Már a hétköznapokban is elég nehéz akár saját elveinket a közösség elé tárni, mindig attól tartunk, hogy a társadalom elítéltjévé válunk. De milyen áron? A székelység ellentmondott az elnyomásnak. Mi székelyek, erélyességünknek köszönhetjük azt, hogy nem vesztünk el és nem váltunk mi is egy megsínylett falevéllé, amit a szél ide -oda fújdogál, és ami nem találja helyét a társadalomban. Nekünk székelyeknek vannak elveink, hitünk, világszemléletünk és eszmék, amiket képviselünk. A történelem igenis bizonyítja, hogy milliónyi válságos helyzet, szegénység, bú ellenére képesek voltunk emberek maradni, székelyek maradni és ez a legfontosabb.

Régen nem igazán érdekelt az, hogy hova tartozom, nem éreztem fontosságát annak, hogy székely vagyok, nem foglalkoztatott. De most, hogy több éve nép táncolok, mindennapivá vált számomra az, hogy újabb és újabb dolgokat fedezek fel a kultúránkról, mely csak még büszkébbé tesz engem. Táncos éveim alatt milliónyi új dolgot tapasztaltam és tapasztalok a mai napig. Úgy gondolom eleve a néptánc volt az, ami által késztetést éreztem arra, hogy elővegyem nagyanyám polcain lapuló poros könyveket, hogy utána nézzek falum monográfiájának, hogy mélyebben belemerüljek kultúrám megismerésébe, hogy mindent megtegyek azért, hogy székelynek vallhassam magam. A nyár a kedvenc évszakom, éppen azért, mert ekkor veszek részt a legtöbb tánctáborban. Minden táborból úgy térek haza, hogy rengeteg emlékkel gazdagodom, hogy rengeteg új dolgot tanultam. Annyi emberrel és kultúrával ismerkedek meg ilyenkor, hogy a világ legszerencsésebb emberének érzem magam. Kultúránk annyira összetett és annyi komplex szabályt, szokást, eszmét foglal magába, hogy nehéz lenne elemezni. Vegyük példaként a népviseleteket, hol a ruhán szereplő minden egyes mintának, motívumnak megvan a jelentése. Én csak a csíkszentdomokosi népviseletek elemzésével dolgoztam egy helytörténeti vetélkedő során, ahol idős asszonyoknál részletesen érdeklődtem a népviselettel, népszokásokkal kapcsolatosan. Megtudtam, hogy minden színnek, vonalnak jelentősége van, jelképezi, hogy kinek mennyi földje volt, a kék csík jelképezi, hogy az adott földet folyó szeli át. Minden domokosi viseletnek, rokolyának, szőttesnek megvolt a szerepe, tehát a színek ünnepekhez kötődtek. Megvolt a ruhák korosztályonkénti felosztása, tehát a fiatal leányok és asszonyok az élénkebb színeket viselték (pl. kék, piros, ezerkockás), az idősebbek pedig sötétebb árnyalatú szőtteseket viseltek (pl. fekete, barna). A szőttes ünnepekkor való hordása is bizonyítja, hogy régen megadták a tiszteletet és sokat jelentett számukra, hogy hitüket ápolgassák. A székely ember tehát mindig is Isten segítségében bízott és hitébe fordulva, vallásába és kultúrájába merülve volt képes átélni a válságos helyzeteket. Mi több a székely ember számára a családja a legfontosabb, érte dolgozik, küzd és remél, csakhogy gyerekeinek jobb jövőt biztosíthasson, mint magának. Mert mégiscsak régen a Székelyföldön nem adatott meg az emberek számára, hogy felsőfokú oktatásban részesüljenek, ezért meg sem fordult fejükben a Székelyföld határain kívül eső világ megismerése. Sokan csak elvégezték a 4 vagy 8 osztályt és rákényszerültek arra, hogy szolgálni menjenek és maguk teremtsék meg a mindennapi kenyerüket. Ez jobban átgondolva pozitívum is lehet, hiszen így hamarabb önállóvá váltak, képesek voltak két lábon állni a földön, képesek voltak maguk alakítani az életüket. A mindennapokra ez cseppet sem jellemző. Mi fiatalok inkább tengődünk szüleink nyakán, várva a sült galambot, és palljuk a szülők pénzét ahelyett, hogy eszünket, vagy két kezünket használva saját lábunkra állnánk és élnénk. Sodródunk a nagyvilág gondjait félretéve és minden trágárságot eltanulva, mert azt higgyük, hogy a menőséggel többek leszünk, egyéniségek, leszünk valakik, de nem... A mai fiatalok háromnegyede nem tiszteli az öregeket, nem fektet hangsúlyt a kultúrára, azt sem tudják mit jelent székelynek lenni... Éppen ezért dolgozom azon, hogy felnyissam a fiatalság szemét és arra ösztönözzem az embereket, hogy tegyenek valamit a székelység, a kulturális örökségünk megmaradásáért. Mert mindenki tud segíteni, a legkisebb dologgal is, akár azzal, hogy a nagyszülőktől hallott történeteket elmesélik gyerekeinek, hogy részt vesz kulturális eseményeken, mint például a farsangtemetés, vagy Ezer székely leány napján, mely amellett, hogy szórakoztató, élményeket ad számunkra, csodálatos, felejthetetlen élményeket. Kiemelném az Ezer székely leány napját, mely minden évben, immár 1931 óta megszervezésre kerül. Minden évben részt veszek rajta és leírhatatlan, hogy mit él ott át az ember... A hangulat, ami ilyenkor a csíksomlyói nyerget uralja egyszerűen felemelő. Tánc, zene, szórakozás, vásár és egy kis zarándoklat a templomtól ki a nyeregbe. Itt, és az ehhez hasonló helyeken tapasztalom leginkább azt a szeretetet, barátságot, ami a székely emberek szívében rejtőzik. Mindenki szereti egymást, az ezer idegenek úgy szólítják meg egymást, mintha ezer éve ismernék egymást. Gyönyörű és értékelni való az, ha ilyenkor az ember bárhová néz, kap egy mosolyt felebarátjától, egy kedves szót. Nem hiába tartják úgy, hogy a tánc összehozza az embereket... Velem mindig így történik, idegenek válnak életre szóló barátaimmá. Minden ember egy csoda, és pontosan a kultúra, a néphagyomány az, ami összetart bennünket, székelyeket. Ha szavakkal nem is, táncunkkal, énekünkkel, zenénkkel képesek vagyunk közvetíteni a világnak azt, hogy kik is vagyunk, valamint azt is, hogy mi mit képviselünk. Minden évben részt veszek a megyei farsangtemetésen valamint a falunkban megszervezett farsangtemetéseken. Magával ragadó egy helyen látni a különböző generációkat, és az a legszebb hogy ilyenkor egy céllal gyűlünk össze, hogy eltemessük "Illyést ", valamint a telet és, hogy együnk, igyunk, mulassunk egy jót. Minden évben külföldön turnézunk, megismerkedünk más kultúrákkal, szokásokkal és ez mind gyönyörű. Egy ilyen turné során kellett szembesülnöm egy negatívummal, hisz szomorú volt látni, hogy máshol közel sem él az emberekben a nemzeti identitás. Borzasztó érzés volt, hogy több órán keresztül, minden nap gyakoroltunk és a fellépésen az fogadott, hogy alig 10-en jöttek el egy néptánc műsorra, és ezt követően, este, tolongtak az emberek a rock koncertek alatt. Borzasztó ezt tapasztalni, bár vigasztal hogy itt Erdélyben nem kell ilyennel szembesülnöm, mert minden egyes alkalommal szeretettel fogadnak az emberek, és minden alkalommal érezzük azt, hogy szívesen látnak minket. Véleményem szerint értékelni való az, hogy például nálunk, Csíszentdomokoson, még mindig él a hagyomány, mi szerint a fiuk húsvétkor frissen a kútból merített vízzel locsolnak meg minket. Még nem vesztette értékét a hímes tojás, a frissen kemencében sütött kenyér és a népviselet hordása a szentmisék alkalmával, a guzsalyosok, a táncházak és sorolhatnám...

Sok mindennek részese voltam, annak köszönhetően, hogy felkeltette az érdeklődésemet a kultúra. Egyetlen percét sem bánom annak, hogy rengeteg időmet a székelység, a hagyományok megismerésére fordítottam. Nem volt elpazarolt idő. Minden egyes perce csodás volt, mert nem csak a Székelyföldet, az embereket, hagyományokat ismertem meg, hanem önmagamat is. Hisz ugyebár éppen ebben a korban fedezzük fel a világot, ekkor éljük azt az időszakot, amikor saját magunkon is képtelenek vagyunk eligazodni. Én szerencsésnek érzem magam, mert nem tartott sok ideig, amíg megtaláltam a helyes utat. Olyan közegbe csöppentem ahol csak csupa jót kaptam az emberektől, ahol önmagam lehettem. És igen, rájöttem arra, hogy szüleimnek, nagyszüleimnek igaza van. Nem kell külföldre zarándokolni, mert ha mi, a fiatalság, elhagyja a Székelyföldet ki lesz az utánpótlás? Engem úgy neveltek, hogy szeressem a földet ahol születtem és így is teszek, mert székely vagyok. Most már vallhatom annak magam, mert él bennem a vágy és a késztetés arra, hogy egy szebb és jobb világot teremtsek. Megtapasztalva ezt a sok szépet, ami a Székelyföld határain belül rejlik, nem szeretném veszni, hagyni. Bolond lennék, ha nem értékelném azt, hogy az Istentől megkaptam azt a kiváltságot, hogy ide Székelyföldre születtem, hogy székely lehetek, továbbá azt, hogy azon személyek közé sorolhatom magam, akik hozzájárulnak egy kevéssel a székelység megmaradásához.

Gondolatmenetemet Kodály Zoltántól, az egyik kedvenc idézetemmel zárnám:" A legszebb zenét is hiába, vagyis csak a külföldnek írjuk, ha nem hozzuk előbb a magunk népét olyan karba, hogy meg is értse, amit írunk." Merjünk székelyek, lenni! E föld nélkül rég elvesztünk volna.